A középkori városok [1.]

Szerző: Harmat Árpád Péter

A XI. és XIII. század közötti időszak egyik legszembetűnőbb jelensége a középkori európai város megszületése volt. Városok természetesen korábban is kialakultak, ám az a város, ami az ezredforduló után születik, teljesen új képződmény, egyetlen más kultúrában sincs hozzá hasonló, de nem hasonlít az antik vagy a modern városra sem. Lényegében a kereskedők és kézművesek autonóm közössége, a környező területekről, a vidéktől eltérő sajátos jogrenddel és mentalitással. Hogy mi tesz egy települést várossá, azt frappáns rövidséggel megfogalmazta már Szent Ágoston: nem a falak, hanem a mentalitás, lakóinak gondolkodásmódja (non muri sed mentes).

varos.jpg

A középkori Európában a városfejlődésnek három földrajzi zónájával találkozunk. Itáliában és a Földközi-tenger partvidékén lényegében a római városok élnek tovább, nemcsak a település, hanem a lakosság, a társadalom kontinuitása is megfigyelhető. A többi egykori római területen, a provinciákban is voltak római alapjai a középkori városfejlődésnek, de a városi élet teljes kontinuitásáról ott nem beszélhetünk. Végül, ahol nem volt római uralom, ott alapított, telepített városok jöttek létre. A X. század második felében jelentek meg a forrásokban a püspöki székhelyek (civitas) kolostorok, földesúri várak (castrum, castellum) illetve egyéb hatalmi-igazgatási központok körül kialakult, kereskedők és kézművesek által lakott nyílt települések, a burgusok. A burgusok lakói közül először a kereskedők hoztak létre érdekvédelmi szervezeteket, gildéket (IX-X.század), a kézművesekcéhei jóval későbbiek (XII. század). Így érthető, hogy kereskedők szervezték meg az egész város közösségét, a communát, azért, hogy a földesúrtól kivívják a város autonómiáját, „szabadságait”. A communa a polgárok esküszövetsége (coniuratio) volt, amelyet minden évben megújítottak. A communamozgalom a XI-XII. században bontakozott ki. Néhol nyílt összecsapásra került sor a polgárok és a város ura (rendszerint püspök, vagy földesúr) között (pl.: Milánó, Laon, Cambrai), de legtöbb esetben békés megegyezéssel végződött a dolog, mert a földesurak hamar rájöttek, hogy az ő anyagi érdekeik szempontjából is hasznos a város jelenléte birtokaikon. Idővel már egyenesen ők kezdeményezték városok alapítását, s olyan településeket is városi kiváltságokkal ruháztak fel, aholesetleg nem voltak meg a városi funkciók kifejlődésének lehetőségei. A városmozgalom méreteire jellemző, hogy Norman J. G. Pounds szerint a X. század végén Európában mintegy 100 település minősíthető városnak, a XV. században pedig már 6000 a városi jogállással bíró európai települések száma, bár ezeknek legalább fele ténylegesen nem tölt be városi funkciókat, s nem egyéb, mint kiváltságos agrártelepülés. Az uralkodók általában támogatták a városi polgárok autonómiatörekvéseit, de cserébe elvárták, hogy a polgárok pénzzel és fegyverrel támogassák őket. Sokszor a királyok, a hatalmukat korlátozó vagy fenyegető főnemesek ellen próbálták felhasználni a városokat, különösen trónharcok idején. Erre példa Luxemburg Zsigmond magyarországi belpolitikája, vagy Károly Róbert és Kassa összefogása az Aba család ellen. (Rozgonyi csata-1312 június 15)

Melyek voltak az európai városok legfontosabb „szabadságai” (kiváltságai)? A városi charták eléggé változatosak ebből a szempontból, bár voltak sikeres városjogok, amelyek elég nagy területen elterjedtek, és városok tucatjai, sőt százai vették át őket. Ilyen volt például Kelet-Közép-Európában Magdeburg, Nürnberg és Eger városjoga, a Baltikumban pedig Lübecké. A kiváltságlevél mindenekelőtt békét biztosított a város számára. A pax urbana értelmében a város területén tilos volt a vérbosszú, a párbaj. A város mint közösség állt szemben a földesurával vagy a királlyal. A közterheket a közösség osztotta fel a polgárok között.A városi jog legfontosabb eleme a városi polgár személyes szabadsága volt. Ha faluról egy jobbágybetelepült a városba, s ott egy évig és egy napig háborítatlanul élt, akkor már nem lehetett visszavinni arra a birtokra, ahonnan megszökött, hanem szabad polgárrá vált- „Die Stadtluft macht feri” – a város levegője szabaddá tesz, tartja a régi német szólásmondás. A városokban az ország többi részétől eltérő tulajdonjog volt érvényben: a városi polgár szabadon rendelkezett ingó és ingatlan javaival. Minden polgárnak joga volt részt venni a népgyűlésen (ezt nevezték először parlamentnek, parliamentumnak), s ott elmondani véleményét. Ahogy a városok nőttek, az ilyen teljes népgyűlések egyre ritkábbak lettek, és szűkebb testületek vitatták meg rendszeresen a város ügyeit, de még a XV. században, s olyab nagyvárosokban is, mint Firenze, előfordult, hogy a nagyharang szavára minden felnőtt férfi polgár a városháza előtti térre sietett. A XI. század elejére a gyakorlat során keletkezett jogszokások együtteséből kialakult egy kezdetleges kereskedelmi jog (jus mercatorum), egyfajta nemzetközi szokásjog, amelyet a kereskedők alkalmaztak egymás között ügyleteikben. A kereskedők maguk közül választottak döntőbírákat. Ez az alkalmi jogszolgáltatás idővel állandó és a közhatalom által elismert igazságszolgáltatássá vált. Nyugat-Európában a városok sorra elnyerték a bíráskodási önkormányzatot, s ezáltal megannyi, a területi szokásjogtól független kis törvénykezési szigetté váltak.

A bíráskodási önkormányzat elnyerését hamarosan követte a közigazgatási autonómia kivívása. A várost a polgárok által választott esküdtekből álló (jurati) tanács és magistratus irányította, élén a polgármesterrel (majos, maire). Itáliában és Dél-Franciaországban római elnevezéseket használtak: a városi tanácsot senatusnak, a város vezetőit consuloknak nevezték, akik rendszerint többen voltak, s elég rövid időközönként váltották egymást. A városvezetésnek jogában állt a polgárokat a város szükségleteinek kielégítése – például városfal építése és fenntartása – érdekében megadóztatni. Szükség esetén a város védelmét is a polgároknak kellett ellátniuk, így – a parasztoktól eltérően – a polgárok viselhettek fegyvert. Fontos részei voltak a városi jogállásnak a különféle gazdasági jogok: vásártartási, és árumegállító jog, melyeket a király adományozott a városoknak.

Európa két leginkább urbanizált (városiasodott) vidéke Flandria és Észak-Itália volt. A 13-15. század között biztosan csak Párizs lakossága haladta meg a 100 ezer főt, s talán a 200 ezret. Flandria két nagyvárosa, Brugge és Gent meghaladta az 50 ezres lakosságszámot. Itáliában Bologna, Firenze, Genova, Milánó és Róma lakossága 50 és 100 ezer között ingadozott, a százezres lélekszámot a középkorban azonban Párizs mellett csak Velence érte el. A német lakosságú területek legjelentősebb városainak (Köln, Augsburg, Nürnberg) lakossága 30-40 ezer közt mozgott. Hasonló volt a helyzet Angliában is. Polgárjoggal csak az rendelkezett, aki saját ingatlannak bírt a városban. Nagyobb városokban az iylenek a lakosság kisebb részét alkották. A polgárjoggal nem rendelkezőknek nem volt beleszólásuk a város ügyeibe. A XIII. század végére vagy a XIV. század elejére sok városban a polgárság alsóbb rétegei kivívták, hogy a leggazdagabb patrícius családok mellett az ő képviselőik is részt vehessenek a város vezetésében. Így került Flandria vagy Itália némely jelentős városában a céhek kezébe a város irányítása.

Paul Bairoch adatgyűjtése szerint 1300-ban Európa összes városában a lakosság 10,8% -a élt (Oroszország nélkül). Ez az arány 1400-ban 13,6% -ra emelkedett, 1500-ban viszont visszaesett 11,2% -ra. Ami a kontinens teljes lakosságszámát illeti: a IX. században 45 millió, 1000 körül már 50 millió, 1200 -ra 60 millió és a XIV. század elejére 80 millió volt! Ha a középkor végét, a XV. századot nézzük, akkor az egyes országok lakossága a következőképp alakult: Franciaország: 18 millió, Német területek: 12-15 millió, Hollandia 1515 -ban: 274 ezer, Lengyelország 1580 -ban: 3,1 millió, Itália: 7-8 millió, Pireneusi félsziget: 5,5 millió, Anglia: 3 millió. Ami Magyarországot illeti: 1490 -ben 3,5 millió volt a lakosságszám.

 Harmat Árpád Péter

logo_toriklub.jpg