A várnai csata és I. Ulászló királyunk halála [10.]
Szerző: Harmat Árpád Péter
A magyar történelem fontos fordulópontját jelentette a Fekete-tenger partján 1444 novemberében megvívott várnai csata, melyben a törökökkel megküzdve esett el az akkoriban alig 20 éves I. Ulászló királyunk is. A csata messzire ható következményekkel járt a Magyar Királyság későbbi "sorsára" nézve.
Ami a történelmi környezetet illeti: a Zsigmond utáni időszakban (1437-1440) egy sajátos Habsburg – Jagello vetélkedés zajlott a magyar trónért, melyet végül Hunyadi János döntött el, amikor az alig 16 éves I. Ulászló mellé állt. Az ifjú király nem maradt szűkmarkú erős támogatójával szemben: elhalmozta címekkel, birtokokkal és hatalommal. Hunyadi János pedig kiérdemelte a bizalmat: sikeres török ellenes hadjárataival megoltalmazta hazánkat az oszmánoktól. Győzött 1441 -ben Szerbiában Iszhák bég felett, 1442 márciusában Szebennél (Mezid bég csapatain), majd 4 hónappal később a Vaskapunál megverte a beglerbég (Sehabeddin) seregeit is. Aztán sikerei megkoronázásaként 1443 őszén az úgy nevezett "hosszú hadjáratban" egészen Szófiáig tört a Török Birodalom belsejébe. Győzelmeivel Hunyadi kivívta a "törökverő" címet. Az ifjú király és 17 évvel idősebb hadvezére pedig úgy tűnt hatékony párost alkotnak.
I. Ulászló és Hunyadi János
Aztán eljött az 1444 –es esztendő és az addigra már 20 évessé cseperedő Ulászló király legfőbb hadvezérével, Hunyadival összefogva végleg ki akarta űzni a törököket Európából. Meg is indult a korszak legmerészebb hadjáratának előkészítése. Közben azonban az oszmánok már inkább békére vágytak. Korábbi nagy vereségeik után nem akartak több harcot Hunyadival. Szegeden és Aradon meg is indultak a béketárgyalások a felek között, ám Európa ellenezte a megegyezést.
A pápa legátusa, Giuliano Cesarini bíboros béke helyett egy újabb hadjárat megindítását kérte a magyar királytól. A hadjárathoz – a pápai segítség mellett – többek között Jó Fülöp burgundiai herceg (ur. 1419-1467), Genova, illetve Velence támogatását is megígérte Ulászlónak. Cesarini végül sikerrel járt, ugyanis a magyar uralkodó a legátus nyomására Szegeden megesküdött, hogy a törökkel kötött egyezséget semmisnek fogja tekinteni, majd Váradon színleg megállapodott Murád követeivel.
A terv egyszerű volt: a keresztesek a meglepetés erejét kihasználva akarták megszállni a Balkánt, eközben pedig az itáliai köztársaságok hajói – blokádjukkal – megakadályozták volna II. Murád seregeinek átkelését Európába. A terv azonban nem „működött” ugyanis Genova elárulta a szövetségeseket, és borsos áron – katonánként egy aranyért – átszállította Murád seregeit a tengerszoroson. A velenceiek önmagukban képtelenek voltak fenntartani a blokádot, így aztán a Várnához érkező kereszteseket ugyancsak kellemetlen meglepetések érték: a csatát a teljes oszmán haddal kellett megvívniuk.
Az egyik oldalon az Oszmán Birodalom serege állt, II. Murád szultán és Kandarli Halil nagyvezír vezetésével, míg velük szemben I. Ulászló magyar-lengyel király és Hunyadi János vezette keresztény szövetséges hadsereg sorakozott fel. A törökök körülbelül 50 ezren voltak, míg a magyarok fele annyian, nagyjából 25 ezren lehettek. A keresztény haderőn belül a magyar-lengyel lovasság 15 ezer főt, a havasalföldi segédhad 4 ezer katonát, míg a többi segítség (németek, csehek, szerbek, horvátok) néhány ezer főt tettek ki.
A csata kezdetén a törökök rohamot indítottak a jobbszárnyon. A harcba lendülő egységek könnyű fegyverzetű aszabokból és akindzsikből álltak, akiknek célja nem az áttörés, hanem a Cesarini vezette hadtestek elcsalogatása és megsemmisítése volt; a csel be is vált, ugyanis a főpapok és Thallóczy bán gyanútlanul a könnyen megfutamodó törökök nyomába eredtek, az ellenség pedig egyenesen a szpáhik halálos ölelésébe vezette a keresztényeket. A jobbszárny rövid idő múltán összeomlott, menekülés közben pedig számos főpap – köztük Cesarini – és előkelőség életét vesztette. A katasztrófát végül Hunyadi János beavatkozása előzte meg, aki rohamával tönkreverte az ellentámadásba lendülő szpáhikat. Alighogy a törökverő hős sikert és győzelmet aratott a jobbszárnyon, hirtelen a másik oldalon is feladata akadt, ugyanis Szilágyi Mihály szintén válságos helyzetbe a ruméliai szpáhikkal szemben.
Hunyadi gyors beavatkozása ezen a szárnyon is győzelmet hozott, és úgy tűnt, a keresztes sereg győzelemmel fejezi be a napot, ám ekkor olyasvalami történt, ami megpecsételte a csata sorsát: a szárnyakon dúló küzdelmet látva az addig tétlenségre szorított fiatal – mindössze 20 esztendős – és becsvágyó Ulászló király váratlanul rohamot vezényelt a derékhadnak, és néhány száz katonájával öngyilkos támadást intézett a janicsárok kőkemény fala ellen. Az elsőre érthetetlennek tűnő cselekedet mögött az a téves következtetés állt, hogy a gyalogos katona a törököknél ugyanúgy gyenge harcos, mint az európai hadaknál. Ám Ulászló súlyosan tévedett: az oszmánoknál éppen a gyalogos janicsár egységek alkották az elitet. Tévedéséért a király nagy árat fizetett.
Az esztelen és könnyelmű hadmozdulat során Ulászló hamarosan életét vesztette, a király lándzsára tűzött fejének látványától pedig az addig bátran küzdő keresztény harcosok lelkesedése egy pillanat alatt elillant. A sorok megbomlottak, ezért Hunyadi – észlelve a teljes megsemmisülés veszélyét – azonnal elrendelte a visszavonulást. A várnai ütközet így mintegy 11 000 katona és számos előkelőség véráldozata ellenére vereséggel végződött. A török veszteségeket 20 ezer körülire, a magyarokét 11-12 ezerre becsülik, az Oszmán Birodalom sajnos győzelmet aratott. (A képen II. Murád szultán)
Ami a csata jelentőségét illeti: várnai vereséggel hazánk és Európa egy komoly lehetőséget szalasztott el arra vonatkozóan, hogy kiűzze a Balkánról a törököket. Az oszmán győzelemmel II. Murád megtarthatta balkáni pozícióit, sőt 4 évvel később a második rigómezei csatában (1448) illetve 1453-ban Konstantinápoly bevételével meg is szilárdították helyzetüket a kontinensen. A várnai ütközet volt az utolsó esély arra, hogy Magyarország ne határainál kerüljön szembe a törökök áradatával.
A vereséget külön súlyosbította, hogy a vakmerő magyar uralkodó elesett a csatában, és tisztázatlan hatalmi viszonyokat hagyott hátra. A zűrzavaros helyzetben V. László felcseperedéséig Hunyadi János ugyan elvállalta, hogy kormányzóként vezesse az országot, sőt 1456-ban Nándorfehérvárnál meg is mentette a Magyar Királyságot a török betöréstől, ám közeledett az idő, amikor a törökök végső rohammal az ország elözönlésére készültek.
Harmat Árpád Péter
2016.10.24.(20:00)